Olvass bele — Camino de Santiago Útinapló

Az udvarban egy csordányi juh várakozott, nagy meglepetésemre óriási csendben. Szorosan egymás mellett álltak vagy húsz sorban, mint egy felsorakozott had, és engem néztek. Egy bégetés nélkül. Nagyot vidultam a helyzeten, fényképet készítettem róluk, majd tovaindultam. Nem telt bele fél perc, és azt a gyanús „dibe-dob-dibe-dob” hangot hallottam, amit a sok száz bárány lába ad ki általában, mikor rohannak a mezőre. Nem mertem hátranézni, csak a kezemben maradt fényképezőgépet emeltem a fejem fölé, feltérképezendő a helyzetet. Mire a digitális kütyüt átállítottam, majd az elkészített képet megnéztem, már bőven viharoztak mellettem a juhok. A keskeny, alig két méter széles, meredek partoldalakkal szegélyezett erdei úton kevés volt a hely mindannyiunknak. Az állatok túl gyorsan futottak hozzám képest, és jobbról-balról lökdöstek, ahogy elhaladtak. Elkerülendő, hogy hátizsákkal együtt nyomjak egy arcost a birkabogyóktól teli útra, radikális ellentámadásra szántam el magam. Hangos „heeee” ordítással pördültem meg. Ennek eredményeképpen egyrészt egy meglepett juhászt láttam magam előtt, aki arcán fura ábrázattal vette tudomásul magánakciómat, másrészt a fél birkanyáj hullává merevedve megállt. A csöppnyi döbbenetet a terelőkutya oldotta, aki heves ugatásba kezdett, és felém igyekezett volna, ha nem akad bele a nyájba. A most már duplán megrémült bárányok ki merre lát módon kezdtek a lehetséges irányokba menekülni – ebből összesen kettő adódott: előre meg hátra. A pásztor is gyorsan reagált a helyzetre, és igyekezett lezárni előlük a visszafelé vezető utat. Végül szerencsétlen állatok a meredek oldalfal megmászásában találták meg a helyes megoldást, így a mögöttem jövő zarándokok elé meglehetősen érdekes reggeli csendélet tárult. Én az út közepén állva hadonásztam és heee-ztem felváltva, velem szemben egy juhász kalimpált vadul a botjával, balról egy kistermetű terelőkutya rémítette a nyájat, a birkák meg éppen felfelé másztak egy közel függőleges, másfél méteres falon. Ez a jelenet eltartott jó másfél percig, és meglehetős derültséget okozott a szintén jelenlévő, tisztes távolban rötyögő spanyol mamáknak.

 

Félig ájultan zuhantam a székre. Mint minden alkalommal, most is akkor tört rám hirtelen az egész napos fáradtság, amikor megérkeztem. Aznap minden erőm elfogyott a rendkívül hosszú távtól. Negyvennégy kilométer! Még kimondva is sok. Sosem gondoltam volna, hogy erre képes leszek. De ott, a Caminon minden megtörténhet. Túlszárnyaltam minden várakozásomat, saját magamnak bizonyítottam: képes vagyok leküzdeni a korlátaimat. Ezzel a boldog tudattal rántottam fel a hátizsákomat, mikor a fiatal hospitalero megkért, kövessem a szobáig, ahol aludni fogok. Még életemben nem örültem annyira semminek, mint annak a kis egyszerű, fehér huzattal borított ágynak, amire végül lehuppantam. A szállásadó becsukta maga mögött az ajtót, én pedig egyedül maradtam a szobában. Akadt még pár hely, csak idő kérdése volt, mikor töltődik fel teljesen a terem. Jó fél óráig azonban egyedül ültem ott a gondolataimmal. Végtelen büszkeség töltött el, mielőtt a fizikai fájdalom úrrá lett rajtam. Végigterültem az egyszerű priccsen, a pihenés jóleső érzése szétáradt bennem. Kis idő múltán nekiálltam levenni a cipőmet, és újra a Leonban megismert éktelen fájdalom öntött el. Megint csak könnyek nélkül sírtam, de nem tudtam, hogy örömömben, vagy fájdalmamban. Örültem, hogy élek, örültem, hogy Triacastelában vagyok, és örültem annak a furcsa, de mindennél erősebb érzésnek, hogy végére értem a Caminonak. Ott, abban a pillanatban úgy gondoltam: megjártam a magam útját. Teljesítettem a zarándoklatot, Szent Jakab zarándokútját. Igen, Triacastela egyik albergójának egyszerű, fehér huzattal borított ágyán feküdve tökéletesen úgy éreztem: lelkiekben a Camino végére értem.

 

Így énekeltem, verseltem, féltem, ittam és dülöngéltem, kezemben lámpával és üveggel. Valahol a spanyol mezeta kellős közepén, majdnem teliholdkor. Ködösen emlékszem, szénabálát kerestem, hogy valahol kényelmesen aludni tudjak. De nem volt. Akadt viszont az utamba egy óriási tábla. Az út szélén álldogált nagy magányosságában, és egyáltalán nem illett a környezetébe, a végtelen síkságba. Megpróbáltam elolvasni a rajta lévő írást, de ez több okból sem sikerült. Egyrészt, mert valamilyen meghatározhatatlan indokból a kislámpám fénye össze-vissza ugrált a felületen. Másrészt, mert hiába próbáltam koncentrálni, valahogy mindig elkalandozott a figyelmem. Harmadrészt, mert állapotomtól függően igen nehéz volt egyhelyben maradnom. Végül pedig azért, mert a tábláról folyton le-lecsúszó lámpafényben egy kőasztalt és két kőpadot vettem észre, négy nyárfa között, úgy húsz méterre tőlem. Annyira valószínűtlen volt, hogy nem hittem a szememnek, míg oda nem támolyogtam. Leraktam az asztalra a gyilkos szőlőpárlatot, és letelepedtem a padra. Kellemes hideg volt. Fejemben folyamatosan szólt a zene, és ettől jókedvem volt. Kissé gyámolatlanul üldögéltem ott, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel: én mindenképpen szalmabálát kerestem, de azokat már nyár közepén elvitték. Találtam viszont helyette egy kőpadot, amire egyáltalán nem számítottam, viszont tökéletesen megfelelt jelen igényemnek, hogy ott töltsem az éjszakát. Egy dolog zavart csak bele a képbe. Erősödő zúgást hallottam, amiről kis tanulmányozást követően megállapítottam, hogy nem a fejemből jön, hanem mögülem. Megfordultam. Két fényszóró tartott egyenesen felém, a messziből pedig egyre kivehetőbb volt egy traktor motorjának hangja, diszkózenével keveredve. Mindez enyhén valószínűtlennek tűnt.

 

Tetszettek a részletek? Akkor rendeld meg a könyvet ITT.

Köszönöm!

 

no comments

Comments are closed.